Több mint egy fogás

A horgászat sokak szemében csak egy hal kifogásáról szól. Pedig aki igazán benne él, az tudja: ez inkább önismeret, mint sport.

Ez a ponty nem azért marad meg bennem, mert szép volt – bár az is. Hanem azért, mert emlékeztetett valamire, amit könnyű elfelejteni a hétköznapokban: a türelem erejére. Arra, hogy nem lehet mindent siettetni. Vannak dolgok, amik csak akkor történnek meg, amikor megérnek rá. 

Évek óta járok a Diana-tóra, és minden alkalom más élményt hoz. Ez a kapás mindössze egy csippanás volt. Nem volt kapkodás. Csak egy halk jelzés, ami azt mondta: most. Ráemeltem a botra, és a szembe lővő nádfal előtt a sekély vízből felugorva mutatott magából egy kis részletet. 

A fárasztás közben nem az járt a fejemben, hogy mekkora hal lehet, mert éreztem: nem életem hala lesz. Inkább az foglalkoztatott, hogy jól láttam-e azt a sárgás árnyalatot, vagy csak a nap fénye játszik a színekkel. 

Amikor végül a kezemben tartottam, világossá vált: nem egy átlagos hal. Létrejött egy pillanat, ahol megáll az idő – csak a hal van és te. Rövid időre, de elég volt ahhoz, hogy nyomot hagyjon. 

A visszaengedés mindig a legfontosabb rész. Nem lezárás, hanem folytatás. A hal megy tovább a saját útján, én pedig viszek magammal valamit, amit nem lehet kilóban mérni. 

Talán ez a horgászat igazi értelme. Nem a fogás. Hanem az, amit közben tanít – és amit a Diana-tó évről évre újra megmutat.